Valaki felrántott. Alig tudtam állni a lábamon és a fejem zakatolt.
Felnéztem és Zsoltival találtam szembe magam. A tekintette rémült volt. Hol engem, hol a hullát nézte.
A hátam véres volt, mert amikor elájultam, a vértócsába estem. De, ez nem érdekelte Zsoltit, mert a következő pillanatban, magához rántott és olyan erővel szorított magához, hogy azt hittem most halok meg. Köhögni kezdtem, mire engedett a szorításán.
Belefúrtam a fejem erős mellkasába és az illatát magamba szívtam. Erős karja körül ölelt és a fejét a vállamra hajtotta. Elkezdtem sírni és azon gondolkodni, hogy mi lett volna, ha lelőnek. Nem fogtam vissza magam, egy idő múlva a bátyám sem tette.
-Miért? - ráztam meg a fejem és még mindig a mellkasának nyomtam. - Miért velünk történik ez?
Éreztem, hogy megrázza a fejét. Elkezdte a hátamat simogatni. Nem érdekelte, hogy véres lesz a keze.
-Sára... - suttogja. - Azt hittem , hogy meghaltál! - csuklott el a hangja. - Tudomást sem vettem a gyilkosról. Az első dolgom az volt, hogy felráncsalak!
Elszorult a szívem. Sosem voltam még ennyire biztos abban, hogy ennyire fontos lennék neki.
Felágaskodtam és az államat a vállra tettem, hogy lenyugodjak. Kiskoromban is ezt csináltam. Ha anyuéktól kikaptam, mindig hozzá rohantam és az államat a vállára tettem. Az évek során, számomra ez a megnyugvást jelentette.
Akkor vettem észre az ablakot. Pont ráláttam. Az ablakot, amin egy kisebb lyuk tátongott. Onnan jött a végső lövés, ami megölte a betörőt, vagy gyilkost. Vajon eredetileg engem akart volna eltalálni?
A gondolatra megremegtem és erősen átöleltem a bátyámat.
Ebben a pillanatban, kinyílt az ajtó és Anita lépett be rajta, fütyörészve, két telepakolt szatyorral a kezében.
3...
2...
1...
Ordítás!
Zsoltival szétváltunk, én pedig megfordultam. Anita a szájára tapasztotta mind a két kezét és a hullát bámúlta. Szakadatlanul. Mellette mind a két szatyorból kiborulva feküdt.
-Mi az isten történt?! - kiabálta el magát. Felénk fordult. Arca kifehéredett és rémült volt. - Ki ölte meg?!
Behunytam a szemem. Nem sírhatom el magam.
-Ő akart megölni engem! - kiabáltam én is zokogva. - Csak valaki lelőtte kintről! - mutattam az ablakra. - Majdnem meghaltam!
Anita felém rohant és rám vetette magát. Szorosan átölelt. Volna. Csak a keze a hátamhoz ért és újra elüvöltötte magát.
-Te vérzel! Hívom a mentőke! - közli, mire Zsolti megállította és elmagyarázta, hogy az nem az én vérem. - De, attól még hívom a rendőrséget!
Ez érthető.
Amíg a rendőrség nem érkezett meg, Anita fel és alá járkált a lakásba és nem vette le a szemét a hulláról. A körmét rágcsálva azt hajtogatta, hogy "ez velem nem történhet meg..."
Én sem voltam jobban. Egy hajszál választ el attól, hogy ismét összeesek. Szívesen megtenném-legalább akkor nem gondolnék semmire-de, akkor Anita és Zsolti még jobban bepánikolnának.
Zsolti pedig feszengve állt mögöttem. Éreztem a feszültségét. A szeme neki is a gyilkosra tapadt. Vajon hány embert ölt már meg?
A sziréna majd' megsüketített. Kis idő múlva abbamaradt és az elviselhetetlen zajt, léptek váltották fel, majd öklök, ahogy az ajtót csapkodják. Reggel még én is így csapkodtam Zsoti ajtaját. Akkor azt hittem, hogy ma minden rendben lesz.
Hiú ábránd volt.
Anita ajtót nyitott. Két rendőr állt az ajtóban, egy vékony és egy teltebb.
-Jó napot! Önök hívtak ki minket? - kérdezte a teltebb.
Ez nem látja a nappaliban terpeszkedő hullát és a vértócsát?
-Igen! - vágta rá Anita és betessékelte őket.
A rendőrök bejöttek és rögötön a hullához mentek. A teltebb jegyzetelni kezdett valamit, a másik pedig leguggolt hozzá.
-Nos. - mondja. - Soha többé nem tudjuk meg, hogy miért tört be ide. De, azt igen, hogy ki ő.
Annyira el voltam foglalva azzal, hogy akár meg is hallhattam volna, meg azzal, hogy itt egy hulla, pisztoly, gyilkosság, hogy el is felejtettem lehúzni róla a maszkot és kideríteni, hogy ki akart megölni. Az is igaz, hogy ahhoz túl finnyás vagyok, hogy hozzá érjek. Elég az is, hogy a vére a ruhámon van.
Elkezdtem hátrálni. Féltem a látványtól, nem voltam felkészülve arra, hogy meg lássam. Zsoltinak ütköztem. Mind a két karjával, hátulról átölelt. Egyszer ez a fiú egy nőcsábász lesz. Talán, már most is az, csak nem veszi észre.
Felment a pulzusom és kíváncsian néztem a hullát. A vérem felpezsdült és egyre kíváncsibb lettem. Égtem a vágytól, hogy végre kiderüljön ki akart megölni.
Izgatottan belekapaszkodtam Zsolti ingjének az újába. A számat rágcsálva vártam, hogy megtörténjen.
A rendőr lerántotta a maszkot. Éreztem, hogy Zsolti ledermed és egy pillanatra még a szívverése is leállt. Anita a szája elé kapta a kezét.
Én pedig ott álltam, bámultam Jónás papot, és nem értettem semmi. Nem értettem, hogy a város papja, miért akart engem megölni. Egy hívő, aki az igét és a békét hirdeti.
Valami megint megmarkolta a szívemet. Szorítja. Nagyon erősen és fájdalmasan. Le biggyesztem a számat és hagyom, hogy pár könny végig csússzon az arcomon. Nem tehetek róla. Egyszerűen sokkolt és kész.
-Ez érdekes... - állapítja meg a vékony. Érdekes. Csak ennyit tud mondani arra, hogy a pap akart megölni engem?
-De, hát... - szólaltam meg a keresztanyám. - Én ezt nem értem. - Megfordult és a szemembe nézett. A lelkemig fúródott a tekintete.
Mintha én tehetnék erről a szörnyűségről!
-Hívták már a hullaszállítót? - kérdezte a teltebb és eltette a jegyzetfüzetét, a ceruzáját pedig a füle mögé helyezte. Anita megrázta a fejét. Végre levette rólam a szemét!
Még egyszer szemügyre vettem Jónás papot. Nem fogom elfelejteni ezt a napot, és nem csak azért, mert az emlékezetembe véstem a holttestet.
Kibontakoztam az ölelésből és a szobám fel vettem az irányt, amikor a vékony rendőr megragatta a vállamat és visszahúzott.
-Ki kell vallatnom magát.
Bólintottam.
Egy óráig tartott a vallatás. Csak én és a rendőr. Senki sem jöhetett be. Zsoltiékat ugyanúgy kivallatták. Végig remegett az ajkam és a próbáltam uralkodni magamon, nem pedig bőgni mint egy ötéves.
Kiléptem az épületből és kerestem Anita autóját. A szemem azonban máson állapodott meg.
Amanda.
Bőgve kiabált a rendőrrel aki éppen higgadtan próbált elmagyarázni neki valamit. Észrevette, hogy nézem. Rám nézett, a hátamon pedig végigfutott a hideg. Olyan gyűlölettel nézett rám, mint aki mindjárt megöl. Lehet, hogy ezt is forgatta a fejében.
Egy olyan osztályfőnök akinek mi vagyunk a mindene? Ábránd!
Nem mozgott a szája és nem vette le rólam a szemét. Én is megálltam a járda közepén. Végül elkaptam róla a tekintetemet és rögtön kiszúrtam a keresztanyám autóját. És nem csak azért, mert türelmetlenül dudált!
Amint hazaértünk, én szótlanul a szobámba vonultam. A vértócsa azóta eltűnt, én pedig átöltöztem és a vérrel áztatott ruhadarabjaimat kidobtam. Nem lett volna gusztusom egyáltalán, rá nézni is!
Az ágyamra borultam. Szaggatottan vettem a levegőt. Jól esett a magány. Beszippantottam a párnám barackos illatát. Ellazítottam minden végtagomat. Magamhoz húztam Nyuszit, a kedvenc plüssömet, ami majdnem akkora volt, mint én, és a kobakjába fúrtam a fejem. Teljesen átöleltem és próbáltam csak egy dologra koncentrálni. Minden ki akartam üríteni a fejemből. Amandát, a papot, a pisztoly látványát. Semmire sem akartam gondolni.
De, valami mégis ott motoszkált bennem.
Már megint megmentettek.
