De, most nincs kitől tanácsot kérnem, csak a testvéremtől, aki szokás szerint bent van a szobájába. Most, minden megfog változni, hiszen kénytelen suliba járni, és majd visszajön az életkedve. Szóval, megembereltem magam és dörömbölni kezdtem az ajtaján, annak reményében, hogy egyszer csak, felbukkan kócos kobakja és komásan a fejemhez vágja, hogy milyen barom vagyok, hogy őt felkeltem. De, semmi válasz nem érkezett.
-Zsoltiiii! - kiabáltam és ismét döngetni kezdtem.
Bele telt, pár percbe, hogy lenyugodjak és ne törjem be az ajtót. Nem fogom feladni! Ma nem!
Az ajtónak tapasztottam a fülem. Nincsen semmi mozgás odabent. Hirtelen megijedtem, hogy öngyilkos lett-jó okom volt rá, hogy ezt gondoljam-, és gondolkozás nélkül benyitottam. Lihegve leestem a küszöbre. Körbe néztem. Minden homályos volt és csak egy kis résen kúszott be a fény, még hozzá a redőny egyik kis lyukán.
-Basszus! - ült fel hírtelen egy alak az ágyon. Napellenzőt csinált a tenyeréből, hogy rám nézzen. Jézusom, ez mióta nem láthatott fényt?! - Sára, te igen nyomorék, mit csinálsz?! - igen, ezek a csúnya szavak nekem lettek címezve.
Én még mindig a padlón voltam és próbáltam felfogni, hogy a bátyám kommunikál velem egy hónap után. Végül, lassan feláltam.
-Zsolti?
-Ki más te igen ész??
Dühösen felállt és az ágy szélére állt. Levette a pólóját és kirajzolódott a kocka hasa.
-Neked kockás a hasad? - kérdeztem remegve. Egy lépést közelítettem hozzá, mire megájt parancsolt a kezével.
Zsolti mindig is duci fiú volt, erre most kockás a hasa. Egyértelmű, hogy éppen csak azért evett, hogy ne halljon éhen. Tehát, nem akar öngyilkos lenni!
-Bajod?
Megráztam a fejem és összeszettem a gondolataimat, hogy mégis miért zargatom Zsoltit és mit is keresek én itt.
-Ma suli van. - kezdtem. Zsolti rám meredt egy "na nee" című nézéssel. - És be vagyok párázva. - nyögtem ki végül a hosszujjú pizsamámat ráncigálva.
-Na és? - kérdezte flegmán. Elkezdett közeledni, én pedig próbáltam összezsugorodni. Ahogy elém ért, a feje a fénybe került és végre megláttam a gyönyörű barna szemét, ami úgy tündökölt, mint maga a sivatag. Beletúrt fekete - ecsetre emlékeztető - hajába és önkényesen elment mellettem, ki a szobából.
-Most hová mész? - dadogtam utána fordulva. Esküszöm, mintha a bátyám egy idegen lenne. Teljesen eltávolodtam tőle.
-Valami ehetőt keresek, ha már felkeltettél. - felelte és elkezdett lefutni a lépcsőn.
Nagyon vékony lett és, hát szexi. Én is utána akartam volna menni, csak egy hang megszakította a folyamatot. Mellőlem szólt:
-Ez Zsolt volt? - kérdezte meglepetten a Anita, a keresztanyám. Mosolyogva felébfordúltam. Most kellhetett fel, mert a csíkos hálóingjében volt, smink nélkül, és a haja egy bokorra emlékeztetett.
-Igen.
-Hogyan szetted ki a szobából?
-Ma suli van. - vontam meg a vállam. - És konkrétan betörtem hozzá.
Miután felöltöztem, lesiettem a konyhába. Pirítós illata lengte be az egészet és a citromos tea édes mámora. Leültem a bárpultra és vártam, hogy Zsolti befejezze a reggeli készítést, hogy én is készíthessek magamnak valami ehetőt.
De, Zsolti hírtelen megfordult és mind a két kezébe volt egy-egy tányér.
-Reggeli. - közölte és elém tolta. - Ne szokj hozzá! - Hírtelen azt sem tudtam, hogy mit mondjak. Annyira jól esett ez a csöppnyi törődés! - Be ne könnyezz!
-Dehogy! - ráztam meg a fejem. - Csak... kösz. - mondtam és enni kezdtünk.
-Nem vitted túlzásba a hálálkodást. - csóválta a fejét, mire nevetésben törtem ki.
-Nem is szoktam!
Annyira hiányzott már a bátyám, hogy azt el sem tudom mondani! Csodálatos érzés, hogy mi ketten újra jóban vagyunk. Vagyis, jóban próbálunk lenni.
Próbáltam örömöt erőltetni az arcomra és úgy bemenni a suliban. Végül is, van miért örülnöm, hiszen Zsolti megpróbált közeledni felém, egy tál pirítóssal. Jobb, mintha késsel rohant volna nekem, amiért felkelltettem.
A gimnázium ajtaján léptem be, amikor nekem rohant valaki és fellökött. A táskám jó messze repült tőlem, én pedig hasaltam a földön, mint valami bohóc. Előre meredtem és nem láttam semmit egy nagy, fekete, göndör labanctól. A loboncos lány, nyöszörgött egy sort és feltápászkodott. A szeme halványkék volt és egyenesen nekem szögezte. Én a fejemet masszírozva felültem. A lánynak feltűnt a táskám és azonnal utána nyúlt, majd elém tolta.
-Ne haragudj! - mondta végül és felált, felsegítve engem is.
-Az én hibám is. - söpörtem le magamról a koszt. - Amúgy, Sára vagyok.
-Bianka! - üdvözölt lelkesen. - Kilencedikes vagyok, te?
-Én is! - döbbentem le. - Talán egy osztályba kerülünk!
Végig beszélgettük az utat a 9.b terméig. Végig futtattam a névsoron a szemem és Bianka nem volt rajta. Szomorúan ránéztem, mire egy pillanatra neki is lehervadt a mosolya, aztán újra fellelkesült.
-Se baj! Legalább nem ununk egymásra!
-Az biztos! - bólintottam. - Nem gond ha... - mutattam az ajtóra.
-Dehogy! - legyintett. - Megy csak. Majd szünetben találkozunk! - mosolygott és elsietett az ő osztálya felé.
Nagy levegőt vettem és benyitottam. Meglepetésemre, nem láttam semmit a sötétségtől.
-Őő... Hahó? - bizonytalanul a falat kezdtem el tapogatni, hogy a villany után nyúltam.
-Jézusom! - kiabálta el magát egy felháborodott lány. - Kapcsoljátok már fel a villanyt, ti nyomik! Semmit sem látok!
Két fiú viháncolva megjelent mellettem és felkapcsolták a villanyt. A fénye majd' meg vakított.
-Új lány! - sikította az egyik a fülembe (Dávid). Szőke fiú volt, fekete szemmel.
-Neked is szia! - intettem a kezemmel. - És itt mindenki új. - néztem körbe.
-Nem olyan biztos az! - szólalt meg az a hang, ami ráparancsolt a fiúkra. Oldalra fordítottam a fejem és egy fekete hajú, vagány lánnyal találtam szembe magam. Nem volt rajta piercing, de azért eléggé vagány volt. Viszont, emónak sem mondanám. - Jöhetnek olyan diákok is, akik megbuktak.
-Te megbuktál? - csúszott ki a számon. Abban a pillanatban megbántam, ugyanis egy gúnyos és megvető pillantással találtam szembe magam.
-Kitűnő vagyok!
Ki gondolta volna? Én ugyan nem!
-Én... - kerestem a megfelelő szót, hogy vissza vágjak. - pedig.... - kerestem még mindig. - NEM! - mondtam ki végül. - Én nem vagyok kitűnő.
Erre a lány csak hátatfordított és nevetve elment.
-Jól beégettek! - kiabálta utánna a másik fiú (Erik), és jót röhögött rajta.
-Nem égetett be, csak nem értek patkányul, és a google fordító nem tudja lefordítani a cincogást! - vetette oda. A két fiú fetrengett a röhögéstől, bennem meg felment a pumpa. Én, mint patkány?!
-Már ne is haragudj - mentem oda a padjához. - de bennem van annyi érték mint benned! - hírtelen csak ezt tudtam a fejéhez vágni, más nem jutott eszembe. Mit mondana Zsolti?- Eltöröm az összes csontod! - gondolkoztam hangosan, nem neki címezve a mondatot. Természetesen, férre értette a dolgot.
-Mit mondtál, te ajjadék?! - emelkedett fel, lassan a székéből, amitől összeszartam magam. Szerintem jogosan. Még a fiúk is abbahagyták a röhögést.
-Én...- habogtam lesütött szemmel. - Csak hangosan gondolkodtam.
Komolyam, ezzel akartam menteni magam?
-Igazán?! - emelte fel a hangját. - Én meg azon gondolkozom, hogy hogyan kínozzalak meg!
Hátráltam pár lépést és nekiütköztem egy padnak.
-Oké, szerintem áljatok le! Sok ez egy kicsit az első napra! - állt be kettejünk közzé Dávid.
-Szerintem is! - értettem vele egyet.
Végül a dühös lány, leült a helyére és telefonozni kezdett, én meg hálásan megöleltem Dávidot.
-Köszi! - mondtam és az első padba szökelltem.
Lassan minden diák beszállingózott és unott fejjel levágódtak egy padba. Szerencsére, nem kellett félnem attól, hogy valaki mellém ül, mert egy személyes padok voltak.
Izgatottan meredtem az ajtóra, és azon törtem a fejem, hogy vajon milyen lesz az ofő. Elképzelésem alapján, kedves, megbízható és a legfontosabbak neki, mi lennénk. Oké, ez csak ábránd, ilyen osztályfőnök nem létezik. De, azért álmodozni még szabad.
Amikot az ofő belépett le dermedtem. Fel voltam készülve a legrosszabra de ez akkor is sokkolt.
Még pedig az, hogy a csaj 20 év körül volt.
Vigyorogva belépett a terembe, és mindenki elcsöndesedett. Minden fiú a nyálát csorgatva tapasztotta a szemét a lányra. Még a szomszéd padban lévő, halálábrázatú fiú, is felkapta a fejét és a nőre tapasztotta a szemét. Bevallom, a csajnak tényleg jó alakja volt, a pofikája, tökéletes!
Nem lepődnék meg, ha valamelyik fiú randira hívná. Pff...
Valamiért nekem nagyon nem szimpatikus a nő. Mondjuk, ez lehet, hogy azért van, mert nagyon csinos. Fura. Én nem vagyok az az irigy fajta.
Helyetfoglalt a tanári asztalnál.
-Sziasztok. Amanda vagyok, az osztályfőnök. Ti vagytok az első osztályom.
Ki gondolta volna?
Kinyitotta a naplót és mosolyogva elkezdte olvasni a névsort. Kiderült, hogy a balhés csajnak neve is van, mégpedig Asztrid. Egyébként ez nem fiú név?
-Sánta Sára. - Ez én volnék.
-Jelen!
-Hm... Szóval te vagy a Sára...-nézett rám eszelősen, a hátamon pedig végigfutott a hideg.
Bizonytalanul bólintottam.
-Neked haltak meg a szüleid, pár hónapja. - folytatta.
Hát, ez most nagyon meglepett!
Mi köze van a magánéletemhez? Ki ez a nő és miért tudja ezt?
Hirtelen elöntött a félelem, és legszívesebben, a bátyámhoz rohantam volna, hogy vigyen haza minnél hamarabb.
-Egy hónapja. - javítottam ki. Nem tudom, hogy miért javítottam ki. Jobb lett volna meg sem szólalni.
-Részvétem! - mondta végük. Sóhajtott még egyett és a fejét csóválva folytatta a felolvasást.
Úgy mondta ezt az egésszet, mintha azon sajnálkozna, hogy elvették a csokimat.
Amikor azt mondtam, hogy olyan osztályfőnököt kérek, akinek mi vagyunk a mindene, nem ilyenre gondoltam! Nem ilyen... Banyára.
Körbenéztem. Naná, hogy mindenki engem bámult!
A torkomat mardosni kezdte a sírás. A szememet csípték a könnyek, amiket próbálok visszatartani. Ezt akarják. Ezt akarta. Ezt, hogy sírva fakadjak és legyen min csámcsogni. De nem győzhetnek az érzéseim, főleg azért nem, mert már túl vagyok rajta.
Legalábbis, ezt próbálom bemesélni magamnak.
Elfordítottam a fejem, a kutakodó pillantásoktól. Még sosem éreztem ennyire megalázva magam.
És ez még csak az első nap!
Amint kicsöngettek kirohantam a teremből. Nem azért, mert sírtam, hanem egyszerűen tudtam, hogy mi következne. Mindenki odajönne hozzám és sajnálkozni kezdenének. Nekem meg már elegem van a siralomból!
A nagy rohamban, nekicsapódtam Biankának. De, most egyikünk sem dőlt el.
-Szia. - vigyorgott. - Mi történt? Úgy jöttél ki a teremből, mintha egy ágyuból lőttek volna ki!
Megráztam a fejem és az udvarra tereltem.
-Semmi, csak nem szimpi az ofő.
-Miért? Ki az?
-Valamilyen, Amanda.
-Amanda?! - sikkantott fel. - De hisz az nagyon jó fej! Mi a bajod veke?!
-Lejjeb vennéd a hangerőt? - kérdeztem, mert tőllünk zengett sz udvar.
Hirtelene elgondolkoztam. Vajon el mondjam neki? Nem akarom, hogy ő is sajnáljon!
-Áh, semmi! - legyintettem. - Csak nem jön be. Ennyi. Van ilyen.
-Aha.. - gondolkodott el. Körbenézett és a szeme megállapodott egy fiún, aki a falnak dőlve hallgatja a zenelejátszóját. - Látod azt a fiút? - bökkött az állával felé. Bólintottam. - Az osztályunkba jár, és nagyon cuki.
-Ismerem. Testközelről. - vontam meg a vállam.
-Tényleg?! - kerekedett el a szeme. - Miért? Ki ő?
-A bátyám. - mondtam unottan.
-De jó! És miért van a mi osztályunkban, ha idősebb?
-Mert kb. 3 perccel idősebb.
-Komolyan?! És miért vagytok külön osztályban??
-Az ő kívánsága volt. - vontam meg a vállam.
-Be mutatsz neki? - vette könyörgőre.
-Majd, ha jobb kedve lesz.
-Miért? Most mi a baja?
-Csak annyi, hogy én kelltettem fel. - nevettem el magam.
-De kár! - húzta el a száját.
Megkönnyebbülve csapta be magam mögött az ajtót. Szerettem volna egy magam lenni és átgondolni, hogy ki ez az Amanda és miért hozta fel ezt a témát az osztály előtt.
Hírtelen megint összeszorúlt a szívem és potyogó könnyekkel ültem le az ebédlő asztalhoz.
Lépteket hallottan. Nem sírhatom ki magam. Még nem.
Letörölten a könnyeim és az ajtóra meredtem, arra várva, hogy Anita vigyorogva belépjen, és elkezdjen faggatnia az első napomról. Meg arról, hogy miért vörös a szemem.
De nagy meglepetésemre, nem Anita jött be, hanem az ajtó mögül egy fekete maszkos fickó ugrott elő, egy pisztolyt tartva a kezébe.
Felpattantam a székről és a kezemet az égnek emeltem.
Meg állt az idő és a vérkeringésem. Akkora lett bennem a pánik, hogy bőgni kezdtem és kegyelemért kezdtem könyörögni. De, a fickó továbbra is nekem szegeszte a pisztolyt és megtöltötte.
Készült. Készült lelőni.
A sírást nem hagytam abba. Leszorítottam a szemem és úgy vártam a halált.
-Anita!! Zsolti!! - üvöltöttem el magam. Zokogni kezdtem. Még jobban.
Elsütötte a pisztolyt. Hallottam a dörrenést.
Nem éreztem semmit. Félve kinyitottam a szemem. A férfi a földön hasalt. Valaki lelőtte.
A holttest láttán, akkorát sikítottam, hogy beleremegett a ház.
Szédülni kezdtem. Aztán, hirtelen, elsőtétült minden és egy másodperc alatt, érzem a hideg, véres padlót magam alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése